Mennyire kell autó-fanatikusnak lenni ahhoz, hogy valaki nekivágjon a messzi Északnak egy használt veteránautó megvásárlásának céljából? Mi kell ahhoz, hogy a magyar autós-társadalom egy emberként zárjon össze és drukkoljon, melyre se Baumgartner Zsolt, se Talmácsi Gábor nem volt képes ilyen mértékben? Hány kesergő magyar ember fog ezután nekilódulni, hogy megvalósítsa élete álmát? Mennyi politikusi ígéret, gazdasági hazárdírozás és trükk fog felérni egy öreg Mercedes első prüszkölése által kiváltott nemzeti elégedettség hangjával? Hány magyar embernek kell még külföldre vándorolnia ahhoz, hogy megértsük - a segítőkészség, az ön- és mások megbecsülése nem kiváltság és jólét kérdése? És még sorolhatnánk.
Sose szerettem nagy szavakat használni, de bárhogy forgatom magamban az eddig történteket (pedig messze még az események vége), ki kell mondjam - Csikós Zsolt itten magyarokért missziót mível, mégha ez sose fordult meg a fejében.
Ez kérem népszavazás: igen, én melletted állok. Igen, én buzdítalak. Igen, segítek, ha kell. Igen, értékelem amit csinálsz. Igen, jó ezért a célért küzdeni. Nem, nem foglak elküldeni az anyádba, mert neked telik veterán Mercire. Nem, nem kárörvendek, ha egy teherautó lekaszálja a hátsó lámpádat. És nem, nem állok be a passzív "nemtökmindegy?" életunt, mindenre nagy ívben legyintő, csak a maguk dolgával törődő népbetegségben szenvedők karanténjába.
Remélem, beszélhetünk Ponton-jelenségről. Remélem, most tényleg megmozdul valami, felrázza a magyar embert. Remélem, megértjük, hogy van keresnivalónk Európában és nem az öreg kontinens ugaraként tekintünk e kis országra két fröccs mellett.
Addig is, hajrá Zsolti, hozd haza az autót!
Üdvözlettel,
Vajda Gábor (Gee Halen)