„A jó életbe!” – 7:16-ot mutatott az óra reggel, amikor felébredtem. Elaludtam, de rendesen. Repültem ki az ágyból egy jól irányzott Superman-pózzal, belelandoltam nadrágba, cipőbe, felmarkoltam egy pólót, és nekiiramodtam a kaposvári „puhatestű” benzinkút irányába. Majdnem ráfáztam. De indult a Honda EcoTour 2009...
Az idő pocsék volt, esni nem esett, ellenben marha hideg volt. És arra is rájöttem, hogy fényképezőgépet vinni majdnem teljesen ostobaság volt. Közben azon izgultam, vajon milyen lesz az S2000. Mert közben azt számolgattam, könnyen meglehet, még Hondában sem nagyon ültem, nemhogy S2000-ben. Sikerült már megjárnom egypár ritkább olasz és német izmot is, a japán mókából egyelőre még kimaradtam. Egészen eddig.
Szóval a reggeli tötymörgés még bőven adott volna lehetőséget arra, hogy hazamenjek egy pulóverért, de gondoltam, kemény leszek és inkább nem akarok lemaradni semmiről. Sebaj, annál inkább vártam, hogy beülhessek Misi autójába. A vicc pedig az volt, hogy alig pár órája ismertük meg egymást. Kábé mintha stoppolnék. Bedobtam az instant reggelit, fáztam még két sort, paroláztam pár kört és végre begurult a konvoj. Tankolás, motorindítás és indulhatott a menet.
Élő közvetítés: „Ésezzelmegindultazelsőhondaekotúraahogyalámpákkialudtak, a két Insight az első sorból…, úgy látszik BERRAGGADDTAK a rajtnál, mögöttük a két Civic jobban kapta el a ritmust és KÖRRBEAUTTÓZZÁK a két KERS-t használó járművet, ugyeegykörtkellvárnihogyújratöltődjenek és álonzó, ÁLLONZÓ, nem … ez PIKÉ… tartja fel a két a RÖNÓBAN a CRX-et a visszafordító előtti sikánban…, most érnek az első ráfordítóra ésbátönmostnyomjalepikétakülsőívenéskerüliakicsúszott ZZSIGULIT és RÁJKÖNNEN… RÁJKÖNNEN!!! HOVVA TŰŰNT DÉÉÉMON HILL??!!”
Na, pont ilyen izgalmakkal nem szolgált a futam az elején, amit azért ellenpontozott egy jókora eső Balatonszentgyörgy előtt valamikor. Misi egyébként rendkívül rokonszenves volt, rögtön amikor elsőre elnavigáltam szülővárosomban és kijavítottam, szó nélkül fordult meg (n.b. az itinerhez adott térképen más szerepelt mint a szövegen, ez zavart össze kissé, irgum-burgum :P). Közben meg is ismerkedtünk. Én önjelölt újságíró, férj, gyakornok, egyetemista voltam, ő pedig az autókhoz jól értő, tisztes családapa, vállalkozó, aki egyébként egy Ford C-maxot is rejteget a garázsában. Nagyon nem is kellett faggatnom az autóról, mondta magától – számára ez „AZ” autó. Én hittem neki. Mégiscsak egy kétszemélyes kabrió, a valaha gyártott egyik legjobb motorral a motorháztető alatt. Lábam totál kinyújtva, itiner az ölemben és élveztem az utazást. Annyira, hogy a fényképezésről is végleg letettem, ezért elnézést kérve, ezúttal (sem) tudok képekkel szolgálni.
Meg kell hagyni, kitettek magukért az útvonal megtervezői, hiába nőttem fel kvázi a „környéken”, nekem is tudott sok újat mutatni. Mesés tájak, balatoni látvány, képeskönyvbe illő Zala megye. Ha nem esett volna az eső és helyette napsütés fogadta volna a túrázókat, a szívem szakadt volna meg, mert akkor olyan időben kellett volna felhúzott tetővel araszolgatni faluról mezőre, de persze figyelni kellett a fogyasztásra, így az izgalmakat az okozta, hogy az előttünk körforgalomba befordult autó vajon mennyire lassít le a rögtönzött NASCAR-pályán, az előzés ugyanis jóformán tabunak számító cselekedetnek számított.
Zalaegerszegnél következett az első fejvakarás: második kijárat a körforgalomnál, vagy Nagykanizsa felé? Ugyanis a kettő egymást kizáró tényező volt a valóságban, ellentétben az itinerrel. Rövid gondolkodás után arra jutottam, egy sok szótagból álló névmást könnyebb megjegyezni, minthogy kettő, vagy esetleg három sört ivott-e meg az ember. Feltételezésem bejött, így nekünk sem sikerült eltévednünk.
Az egerszegi Hondánál kitettek magukért, a sós perectől a hidegtálig volt minden, némi hot dogos és fagyis megfejeléssel. Kár, hogy még mindig hideg volt, ennek ellenére nem tudtam ellenállni egy hűsítő gépifagyinak. Autóba be, egyesbe be, forduló ki, délnek megy.
Még jó, hogy mindketten megkínáltuk magunkat egy kávéval, csak néztünk kifele a fejünkből, közben gépiesen soroltam az itinert, Misi meg nem éppen félőrülten taposta a gázt. Néha röhögtünk egy jót: „Érezted ezt?” „Mit?” „Hát ahogy leszögeztem hirtelen a gázpedált!” „Ja, azt a rendkívül fojtogató érzést a mellkasomban?” „Igen, azt.” „Ja, igen!” Közben ingatlanspekulációkon agyaltam, mert kifundáltam, hogy ha kell, ha nem, ide költözöm Zalába. Ha Matula bá’-val nem is futottunk össze, azért közel jártunk a „Tüskevár” helyszínéhez. Kissé szégyelltem is magam, ahogy visszaértünk Somogyba, kissé szegényesnek tűnt az Alpokalja hegyi útjai, és már-már stájeres „látványvilága” után. Igyekeztünk a lehetőségekhez képest át Baranyába. Pécs külső szeglete nem különösebben viselte meg a fogyasztást, pláne, hogy azt egy újabb pihenő követte az ottani Hondánál. Kissé szomorú arckifejezéssel gondoltam vissza Sennára, aki egy plakáton nézett valahova a távlatokba, emellett jókat kuncogtam a lépcső mellé, a sarokba letámasztott HBKM-es keretes poszterre. Itt már láthatólag jobban szétszóródott a mezőny, mivel az etap bőven 100km feletti táv volt. Egy huszáros vágással „toronyiránt” nekivágtunk Orfűnek, araszoltunk felfelé a kissé mediterrán hangulatú környezetben ezúttal már napsütésben, gyorsan kiérve a hegyiverseny szakaszára, kacskaringózva a szerpentinen… mintha csak valami James Bond-filmben lettünk volna, csak a „jócsaj” hiányzott, ill. az én voltam hirtelen (ugye milyen jó a hosszú haj?). Meg kellett állapítanom, Orfű azért mindent ver a környéken. Sikerült elbambulnom és előreszaladnom az itinerben, már azt hittem ki is értünk a helységből. Ezután felkanyarodtunk a hírös hatvanhatos útra, bömbölt a vényóc, mentünk a naplementébe, ja nem, az egy másik történet. Szóval mentünk át hegyen, völgyön, traffipaxon és bár rendkívül élveztem a dolgot, azért már vártam, hogy visszaérjünk, hiszen több mint 350 km volt a hátunk mögött. „Kaposvár, Kaposvár, köszöntjük kedves utasainkat!” Ismét a sárga kút, újratöltés. Lassan megy a sor, ez nem tetszett két, Mercedes bálnával érkező „bodzaszedő” fiatalembernek, akik figyelmet sem véve a tényről, hogy akár ki is kerülhetnék a benzinkutat egy balra fordulattal, sajnálhatták azt a plusz 10 métert amit emiatt meg kellett volna tenniük, mert ők ugye arra akartak menni, amerre - Mózesként áthatolva három Hondán - ennek hangot és esetleges tetlegességet is latba véve próbálták meggyőzni a társulatot saját igazukról. Okos enged, tankolás megy tovább a közjátékot követően.
Végre ennek is vége szakad. „Gyere, elviszlek egy körre, aztán kiraklak valahol!” – ajánlotta fel Misi, hogy most aztán TÉNYLEG hibrid-üzemmódban terelgeti majd az autót egy bemutató erejéig (értsd: benzint és gumit éget), ami ha ebben a formában nem is valósult meg, azért egy lehúzott tetős száguldásból lehetett részem – gondolhatjátok, hogy nem ellenkeztem. Az elkerülő úton „haladva” csaknem bevillant a kettes digit is…, ami persze 120-at jelent, mivel a megengedett 110 ott, ugye, törvénytisztelő emberek vagyunk, véletlenek pedig előfordulnak, és valószínűleg a hirtelen támadt napsütés volt az, ami miatt a második számot „2” helyett „9”-nek néztem...
Végül 6,3-at evett az autó. Ill. csaknem 6.4-et. És akár mehetne 240-el is. De tudjátok mit? Nem igazán érdekel. Lassan haladva valahogy megelevenedik a táj, kibontakozik a környezet, és már nemcsak az aszfalt számít. Köszönjük a szervezőknek, én ezúton is köszönöm Misinek a lehetőséget, még sok ilyet és hasonlót! Én pl. egész el tudnék képzelni egy kirándulást a Nürburgringre…
Ez a cikk eredetileg a hondaklub.com weboldalon jelent meg!
