Tónusok egyszerű játéka. A külső sallangmentesség és mégis figyelemfelkeltés, méltósággal, tekintéllyel párosítva. Az abszolút nyugalom. Az életérzés. Az Ödüsszeia. A párhuzamosok találkozása. A mesterséges harmónia. A megtervezettség. A megbízhatóság. A céltudatosság. Az elhaladás. A végcél.
Van egy fogalom, amit most találtam ki. Azért találtam ki, mert még nem találkoztam ilyennel. Ezt úgy hívják „német életérzés”. Ami nekünk is kijuthat.
Hol találkozhatunk „német életérzéssel”? Egész biztosan nem humorfesztiválokon vagy karibi nyaralásokon. Nem sivatagi miliőben és nem is fagyos jégvilágban. Megérezhetjük sörfesztiválon vagy virslievő versenyen is akár. De én 3 virsli után jóllakok, kellő mennyiségű sör elfogyasztása után pedig az eszkimó és a zulu is csak emberi ösztönlényében ismerszik meg.
Nem. Német életérzéssel Németországban, német autóban a német autópályán találkozhatunk német klasszikus dallamait fülelve.
Az elmúlt héten az M7-esen jártam egyedül. Akkor valamit picit felfogtam ebből a „német életérzésből”. Habár autóm nem volt germán és az autópálya is elég abszurd paródiája az Autobahnnak, valahogy mégis megérintett. A rádióból klasszikusok szóltak. Ők voltak az útitársaim: Bach, Mendelssohn, Vivaldi, Mozart, Händel, Wagner és még sokan mások. Mindig Bartók Rádiót hallgatok a kocsiban. Esetenként Kossuth-ot. És egyre ritkábban tömöm be a nyíláson az agyongyűrt Van Halen kazettámat. Mert harmóniát akarok, az utazásban gyönyörködök. Megfelelő körülmények között figyelhetem az elsuhanó tájat, ha éppen nem választ el tőle betonfal. Szinte nem is én vezetem az autót, ő visz engem. Ha tempomatom lenne, az egyenesben elengedhetném a kormányt és levehetném lábam a gázról, és elképzelhetném, hogy az ősi Leviathán visz engem Jónásként valahova. Az egész egy kiteljesedő mozi és én része vagyok a szimfóniának. A beltér koncertteremmé válik, bezár és csak onnan tudom, hogy én haladok, mert a gördülési zaj határozottan, de türelmesen erre figyelmeztet. De nem kell annak kerékzajnak lennie. Lehetne vízcsobogás, ahogy a hullámot hasítjuk az óceánon. Lehetne test alá bezúduló levegő, ami a repülőgép testét a levegőben tartja. Lehetne földrengés moraja, amitől érzem, hogy a világ lélegzik, él és megsimogat. Lehetne a vihar hangja, ahogy közeledem az elektromossággal fűtött vízfüggöny felé. És lehetne, de tényleg csak lehetne az álomba ringatás egyszerű, monoton dallama.
A csúcs Volkswagen-ek és a felső kategóriás Audik pont erről szólnak. A világosság-sötétség játékának egy meghatározott fokára megálmodott színű járművében komfort-otthon lakójaként haladhatunk tova úticélunk felé. Nem hivalkodóan luxus beltérben, mint egy Bentley-ben vagy egy Rolls Royce-ban és nem kényelmesen berendezett panellakás bútorai közt érezhetnénk magunkat mint egy alacsonyabb kategóriás autóban, hanem egy igazi otthonban. Ahol helye van házastársunknak és gyermekeinknek, ahol a tér tágas és átjárja a fény, ami megvéd és pihenésre csábít.
De ezt sem lehet akárhol. A német autópályára kell ehhez menni, ami ugyanezt az életérzést igyekszik nyújtani, amennyire az egy aszfaltcsíktól kitelik. Az Autobahn tökéletes felületű. Az Autobahn-t arra tervezték, hogy generációkat szolgáljon ki. Hogy egy ország ideghálózataként funkcionáljon. Hogy ne az úttal, ne az idővel és ne az autóval kelljen rajta küzdeni. Hogy védelmet nyújtson. Arra tervezték, hogy az emberek utazzanak rajta.
Valamit tudhattak a német mérnökök amikor több mint 100 éve megtervezték az AVUS-t. Talán még ha eszükbe sem jutott, hogy ez a szuper-versenypályának épített Berlin melletti párhuzamos aszfaltcsík egyszer a hétköznapi közlekedés részét fogja képezni, abban azonban biztosak lehettek, hogy munkájuk maradandó lesz és mércének számít majd. Az orosz hadifoglyokat is kényszermunkára fogó három évtizedet is érintő építkezés 1921-ben ért véget. Két, majdnem nyílegyenes szakasz végükön egy kis kanyarral, 19,5 km-es pályahosszúsággal. Ez volt minden európai autópálya őse. Tökéletes tesztpálya volt az Auto Union és a Mercedes mérnökei számára, hogy az Otto-motor határait és a karosszéria hatékonyságát vizsgálják. 1937-ben tovább tolták a pálya határait és az északi kanyart 1937-ben egy 43 fokos szöget bezáró hurokká alakították téglából. A „halál falának” becézett alkotás nem alaptalanul kapta a nevét. Az óránkénti 200 kilométeresnél is nagyobb sebességgel érkező pilótáknak nagyon észnél kellett lenni, ha nem akartak kirepülni az ég felé a csúszós téglákon. 1947-ben megrövidítették a párhuzamos szakaszokat, csaknem pont felére, a pályahossz immár 8,3 km-re csökkent. 1959-ben rendezték meg az egyetlen hivatalos (!) Forma 1-es versenyt, amely „természetesen” nem maradhatott haláleset nélkül, Jean Behra elrepült a kanyarban. 1967-re azonban ezt elbontották, hogy átadja a helyét egy hasonló nyomvonalú, vízszintes visszafordítónak. A dicsőséges pálya kálváriája azonban nem ért véget. Előbb 1980-ban, majd 1990-ben rövidítették meg ismét a ringet és lassítókat építettek bele, hogy növeljék a biztonságot a Forma 3 és a DTM futamokon, azonban még ez sem volt elég, továbbra is előfordultak halálos balesetek és a tűz is mindennaposnak számított az aszfalton. 1998-ra végleg betette a kaput a szakasz, hogy immár végérvényesen és teljes mértékben csak a hétköznapi közlekedést szolgálja. Bundesautobahn 115. Dél-Nyugat felé Berlinből… Az AVUS nagyságára ma pedig a Lausitzring emlékeztet.
A gyilkos versenypálya lett az alapja a világ legbiztonságosabb útjának. A Mercedes és az Auto Union-féle Ezüst Nyilakat felváltották az McLaren SLR-ek és az A8 W12 Audik. A fülsüketítő motorhangot könnyed morajra, a társasági élményre és a zene élvezetére cserélték a teljesítmény növekedése mellett, mindezt az utazás örömével tálalva az autóval való heroikus küzdelem helyett.
A Bayreuth-i Operaház a mai napig nem játszik mást, csak Wagnert. Ez az épület az elmúlt több mint 200 évben volt a „Wagner-fellegvár”. 100 évre rá egy másik operaház alapjait vetették meg a mérnökök. Ahol nincsen piano, csak forte. Ahol a kanyar tételváltás, a verseny concerto, az előzés szóló, a felvezető kör prelude, a rajt Trisztán-akkord, a cél pedig kakofóniába hajló katarzis, ahol emberek megfeszülnek, az életükkel játszanak, a történet valódi szereplői. Ahol valódi küzdelem történelmének szelleme lengi be a helyszínt. Az operát hallgatva átélhetjük a hős tragédiáját, a diadalt és a katarzist. Pont mint egy hőskori autóversenyen. És ehhez csak a Bundesautobahn 115-ön kell haladnunk Richard társaságában egy kiváló német autóban.
Wagner ma melyik koncertteremben rendezne ősbemutatót?
A cikk eredetileg a cult-hungarian.hu weboldalon jelent meg.
http://www.cult-hungarian.hu/cikk.php?az=577
